Három éve diagnosztizáltak bipoláris zavarral, de úgy gondolom, hogy több évtizedes út vezetett idáig. Gyermekkoromtól küzdöttem a lehangoltsággal, amit a traumáim alapoztak meg: családon belüli erőszak, verbális bántalmazás, szexuális abúzus, valamint egy hozzátartozó öngyilkossági kísérlete hagytak bennem mély nyomot.
Út a diagnózisig
Bár a gimnáziumi évektől kezdve jelentkeztek a bipoláris zavar szélsőséges megnyilvánulásai, és a húszas éveimben is több szakembernél jártam, a pszichiátriai tesztek nem mutattak ki depressziót. Emiatt azt hittem, biztosan én oldom meg rosszul a problémáimat, és azért érzem ezt a sokszor hónapokig tartó, fura, kellemetlen állapotot. 2021-ben egy orvos végre meghallotta a szavaim mögött, hogy évtizedek óta nehéz időszakokon megyek keresztül, és antidepresszánst írt fel. Először elment az étvágyam, javult a hangulatom, de ismét egy furcsa, feszült állapotba kerültem, és a hónapok múlásával az alvásom is felborult. Abban az időben egyre többet veszekedtünk az exemmel több dolog miatt is, és ő engem kívülről úgy látott, mintha titkolóznék, ami miatt még ingerültebb lett rám, pedig valójában napi több órán át tartó önbüntető belső mozit vetített az agyam és ebben merültem el. Sokszor jobban éreztem magam egyedül, mert nem kellett folyamatosan analizálnom a helyzeteket. Egyre elkeserítőbbnek éreztem az alvásom felborulását, kezdtem kétségbe esni, hogy ennek talán sosem lesz vége. Abban bíztam, hogy ha a konfliktusok rendeződnek, akkor minden visszaáll a rendes kerékvágásba.
2022 tavaszán három súlyos krízis (szakítás, haláleset és egy családtag betegsége) egybeesése soha nem tapasztalt mély depressziót és alvászavart (napi 3 óra alvás) váltott ki. Idővel öngyilkossági gondolataim támadtak – életem legrémisztőbb napjai voltak ezek, mert a fejemben cikázó gondolatok azt sugallták, hogy nem érdemlem meg a segítséget és az életet sem, és a kínzó érzések egyszerűen nem múltak el. A heti két terápiás alkalmon a támogató beszélgetés tartotta bennem a lelket. Egyre jobban elfáradtam, és hónapról hónapra fogyott az erőm, amivel egyben próbáltam tartani magam. Amikor már nemcsak antidepresszánst szedtem, hanem nagyon minimális adagú hangulatstabilizálót is, a szakrendelőben panaszkodtam az alvászavaromra, mire az orvos érzéketlenül annyit mondott: „A betegséggel jár az alvászavar.” Totál lefagytam ettől a mondatától, és képtelen voltam képviselni magam, mert annyira gyenge voltam már lelkileg. Ez a szituáció is ráerősített a tüneteimre, végül megint azt éreztem, hogy még ezért is én vagyok a hibás. Ugyanakkor ez elültette bennem a gondolatot: ha a gyógyszer nem segít, talán nem is ez a helyes diagnózisom, és jelenleg egyszerűen olyan nehéz krízist élek át, amelyben indokolt a rosszullétem. Utólag látom, hogy az orvos nem kérdezett ki alaposabban, és az egészségügyi ellátórendszer cserben hagyott.
2023 tavaszán abbahagytam a gyógyszerszedést. Utána jobban lettem, végre tudtam aludni, de sajnos egy új, bántalmazó kapcsolatba sétáltam bele. 2023 karácsonyán, a folyamatos feszültség és a hiányzó lelki regenerálódás miatt, egy újabb felpörgés (folyamatos mozgási kényszer, futáskényszer, egész testemben remegés, amely nem csillapodott) után kórházba kerültem.
Visszatekintve ez volt az egyik legjobb dolog, ami történhetett velem. Egyrészt a bántalmazó exem érzéketlensége („Csak wellnesselsz a kórházban”, „Meditálj, és rendbe jössz, felesleges a gyógyszer”, „Az én autoimmun betegségem sokkal súlyosabb, mint a te bipoláris zavarod”) rádöbbentett, hogy soha többé nem akarok vele beszélni. Másrészt a kórházban végre megfelelő, magasabb dózisú gyógyszereket kaptam – nem antidepresszánst, hanem antipszichotikumot és hangulatstabilizálót.
Diagnózis elfogadása
A kórház utáni első időszakban új lakóhelyre költöztem, és arra volt szükségem, hogy néhány emberen kívül senki se tudja, hol lakom és hogy vagyok. A válásom és a bántalmazó kapcsolatom során szerzett sérülések miatt védenem kellett magam, hogy megőrizhessem azt a minimális stabilitást, amit a gyógyszerek kezdtek kialakítani bennem. Letaglózott a tudat, hogy a diagnózisom a bipoláris zavar, ami krónikus, élethosszig tartó betegség, amely várhatóan nem múlik el. Eleinte képtelen voltam elfogadni, kételkedtem a diagnózisomban, de hónapok alatt a gyógyszerek és a terápia hatására javult az állapotom, és életemben először a hangulatingadozásaim is sokkal enyhébbek lettek. A diagnózist megerősítette az is, hogy a családomban él skizo affektív zavarral diagnosztizált, többen hangulatzavarral élők, továbbá sok más bipolárishoz hasonlóan nálam is 17-18 éves korom körül jelentkezett az első szélsőséges viselkedés. Felmerült bennem, hogy akkor lehet tényleg bipoláris vagyok.
Azért is volt szükségem időre a belátáshoz, mert a kórház után még nem tudtam az utóbbi évek terheit feldolgozni. Gyászidőszakon mentem keresztül, munkálkodott bennem az exem felé a traumakötés is, ami az egyébként is kötekedő hangulatomat csak fokozta, nagyon nehezen álltam meg, hogy ne keressem és ne zúdítsam rá minden dühömet. Nehéz volt, hogy kevert állapotban voltam: szörnyen kimerültnek éreztem magam és depressziós tüneteket tapasztaltam, de közben hajtott egy belső feszültség, hogy felépítsem az új életkörülményeimet a munkám mellett. Hónapokra volt szükség, hogy megérkezzem abba az állapotba, hogy a diagnózisomat közelebb engedjem magamhoz érzelmileg.
Felépülés
A felépülésben az ijesztett meg a legjobban, hogy egy krónikus mentális zavar esetében fogalmam sem volt, mit is jelent ez hosszú távon. Korábban, ha megbetegedtem, néhány nap alatt kigyógyultam belőle, és mentem tovább. Egy ilyen hosszú út során azonban szerencsére is szükség van, amiben nem bővelkedtem az korábbi években. Végül az én esetemben ez például abban nyilvánult meg, hogy a szervezetem nagyon jól reagált a gyógyszerekre, és nem küzdök súlyos mellékhatásokkal. Az is szerencsének mondható, hogy az elmúlt három évben csak egy nagyon rövid depressziós időszakot éltem át, és nálam inkább a hipomán tünetek váltak jellemzővé. Néha mosolygok is magamban, hogy sokan fizetnek azért, hogy ilyen feldobottak legyenek, viszont az én agyamban egy mini droglabor működik és nem szükséges fizetnem ezért.
Nehézségek
Memóriaromlás
A kórház utáni időszakban számomra a legijesztőbb tünet a memóriaromlás volt. Egyetlen e-mail elolvasása és megválaszolása is harminc percet vett igénybe, elküldés után pedig kényszeresen ellenőriztem, hogy nem vétettem-e hibát, mert nem emlékeztem, mit írtam le. Emellett beszédkényszerem is volt, és csak bonyolult, nehezen követhető mondatokban tudtam kifejezni magam. Olyan volt, mintha homályos fal választaná el a számat az agyamtól; nem emlékeztem arra, mit mondtam, vagy mit akartam mondani. Egy idő után a »a kevesebb néha több« elvét követve inkább visszafogtam magam, és a saját mondandóm helyett a másokénak engedtem teret. Néha nevetőgörcs jött rám munka közben, de egyébként is nevetgélni szoktam magamban valami poénon, ezért sokaknak nem tűnt fel ez. Meetingeken iszonyat nehéz volt ülve maradni vagy egyáltalán odafigyelni arra, miről van szó, mert én legszívesebben bulizni szerettem volna vagy elutazni valahova, és ez foglalkoztatott már-már megszállottan. Nagyon letört ez az időszak, és folyamatosan attól rettegtem, hogy a kollégáim is észreveszik: totál szétestem.
A memóriafejlesztés jegyében beiratkoztam egy mindfulness tanfolyamra és egy filozófiai iskolába is, és rendszeresen jártam órákra. A munkahelyemen pedig ingyenes egyéni angol órákra nyílt lehetőségem. Ez a három képzés rengeteget segített abban, hogy visszanyerjem a hitemet: a memóriám javul, bár ehhez több hónapra volt szükség. Meg kellett tanulnom, hogy a munkahelyemen szinte mindent le kell jegyzetelnem, mert a memóriám kapacitása akár hetente/naponta is változhat. Új gyógymódok után kutatva, valamint a mentális zavarom működésének megértése érdekében nemzetközi szakirodalmat is el kezdtem olvasni, mert én úgy láttam, hogy a hazai anyagok nagyon hiányosak és nem naprakészek.
Stigma
A másik nehézséget az jelentette, hogy tisztában voltam azzal, hogy mennyi előítélet éri a mentális zavarral élőket. Sokan nem értik őket, vagy a párkapcsolati kudarcaikat egyszerűen azzal magyarázzák, hogy a volt társuk „borderline” vagy „nárcisztikus” volt, miközben a saját felelősségükről nagyon sokan egy szót sem ejtenek. Korábban sok ismerősöm nevetgélve mesélt valakiről, akit bolondnak tartottak, vagy egy munkahelyi konfliktust simán elintéztek azzal, hogy »az a kolléga úgyis furcsa, nem kell komolyan venni«. Nekik persze nem adok mélyinterjút a mentális zavaromról, de szerintem nincs is szükség arra, hogy mindenkinek beszéljek erről. Viszont ha valakinek mégis megemlítem a diagnózisomat, a mai napig – és valószínűleg még jó ideig – magyarázkodnom kell, mert az első reakció szinte mindig az, hogy »hát rajtad ez nem is látszik, nem is tűnsz annak, pedig már ismerlek egy ideje«. Olyankor nekem kell »győzködnöm« őket, hogy de igen, az vagyok. Sokan azt hiszik, hogy minden bipoláris mániát is átél. Hozzá kell tennem: sajnos történt olyan, hogy hipomán epizód során megbántottam valakit, és emiatt már nem beszél velem. Teljesen megértem, és sajnos már nem tudom helyrehozni.
Traumafeldolgozás
A gyógyszerek mellett egy klinikai szakpszichológussal végzett EMDR- és sématerápia segített a leginkább a felépülésemben. Rájöttünk, hogy két éve PTSD-vel küzdök, ami a tinikori szexuális abúzusomhoz kapcsolódott; a depressziós epizódjaim során felerősödő, áldozatokra jellemző „mindenről én tehetek” típusú negatív hiedelmem ekkor nyert teljes értelmet. Hatalmas teher esett le a vállamról, amikor az EMDR segítségével sikerült valamennyire semlegesítenem az abúzus okozta emlékeket. Emellett a NANE csoportterápiáján is részt vettem; ez segített közelebb kerülni a belső érzéseimhez, amelyeket korábban huszonöt éven át elfojtottam. A Szexuális gyógyulás útján című módszertani könyvben található feladatokat pedig nagyjából feldolgoztam önállóan. Az abúzussal kapcsolatban is mély gyászfolyamaton mentem keresztül: úgy éreztem, az életem több mint kétharmadát elvették tőlem, mert értéktelennek éreztem magam addig, és korábban gyakran áldozatként viselkedtem. Másfél év után már kezdett eléggé elegem lenni a folyamatos gyászfolyamatokból.
További segítség a gyógyulás felé
Új emberek (sorstársak is) beengedése az életembe nagyon fontos volt, mert az agyam teljesen másképp működött, mint korábban, és nem volt energiám arról mesélni másoknak, mennyire másképp érzékelem a valóságot, mennyi minden történik bennem lelkileg akár egy hét leforgása alatt is. Egyszerűen csak tartalmas időt szerettem volna tölteni olyan emberekkel, akik nem ismerték a múltamat, nem kérdeztek sokat, csak nevetünk és új élményekkel gazdagodhatom a társaságukban.
A felépülési folyamatom másik fontos lépése a fogyás volt. A kórház előtti időszakig nagyjából tíz kilót híztam, és mivel az antipszichotikum és a hangulatstabilizáló is hízlal, nem akartam még rosszabbul érezni magam a bőrömben a külsőm miatt is. Kalóriaszámlálással és hosszú sétákkal lefogytam tizenkét kilót egy év alatt. Ezt a súlyt a mai napig tartom, szigorúan odafigyelve az étkezésemre. Ha felpörgöttebb vagyok, akkor az étvágyam is csökken, és még inkább le szoktam fogyni.
Nagyon sokat segített az is, hogy megtanultam a határtartást: ha valakit picit is toxikusnak érzek, kizárom az életemből. Évtizedes barátságból is kiléptem, amikor rájöttem, hogy hiába beszéltem nyíltan a barátnőmnek az érzéseimről, tüneteimről, és megkértem, hogy nyugodtan szóljon, ha bántó lennék, ő több konfliktushelyzetben a diagnózisomat használta fel ellenem, mint egy ütőkártyát, miközben semmiért sem vállalt felelősséget és nem tartotta tiszteletben a kéréseimet. Lelkileg nagyon megviselt, hogy valakiben megbíztam, és az illető a bocsánatkérés helyett a betegségemet hozta fel, pedig ő volt vakon önmagával kapcsolatban.
Némi alázatra szükségem volt, de a közvetlen kollégáimnak és barátaimnak egy „használati utasítást” is adtam magamhoz: mivel nálam a hipomán tünetek a jellemzőbbek, előfordult, hogy impulzívabban, egy-egy érzéketlenebb vagy okoskodóbb mondattal reagáltam, ha valaki mesélt valamit. Ez lehet, hogy a másik félnek bántó volt vagy nem is értette, miért mondom, de olyankor csak a szám és az agyam mozgott gyorsabban, miközben legbelül mélyen empatizáltam vele és kapcsolódni szerettem volna. Sőt, azt hiszem, a felépülésem hatására sokkal elfogadóbb lettem mások nehézségeivel szemben. Senkit sem akartam megbántani, ezért hatalmas belső energiát igényelt tőlem annak a tudatosítása, hogy mikor reagálok én impulzívan, és mikor bánt engem a másik, vagy mikor reagál ő szélsőségesen a saját önismereti hiányosságai miatt. Végül a rendszeres edzés hozta meg a megoldást erre: csökkent a belső feszültségem, és a nyugodt hangulatomnak köszönhetően a konfliktusokat és a mindennapi szituációkat is sokkal reálisabban látom, mert pontosabban érzékelem, mi történik a helyzetek során. Nem érzem azt, hogy kompenzálnom kellene a tüneteim miatt.
Mire van szükségem? Mit jelent számomra a felépülés?
Számomra a felépülés azt jelenti, hogy a bipoláris zavar folyamatosan »stalkol«, és bár a tüneteim újra meg újra jelentkeznek, képes vagyok kezelni őket. Például az elmúlt másfél hónapban egy négyhetes hipomán epizódot éltem át: hetekig alig mozdultam ki otthonról, mert megszállottan belemerültem a terveim megvalósításába, elfelejtettem enni és inni is, és csak a céljaim lebegtek a szemem előtt. Az alvásidőm napi három órára csökkent, és a szemem is nagyon kiszáradt már, de képtelen voltam abbahagyni a tevékenységeimet. A mánia megelőzése érdekében folyamatosan figyeltem a hangulatomat. Tisztában voltam az állapotommal, ezért átgondoltam a döntéseimet, és semmiről sem határoztam elhamarkodottan; megkérdeztem másokat is, hogy reálisnak látják-e a terveimet, mit gondolnak róluk, és kértem visszajelzéseket. Szabtam egy határidőt is, hogy mikor megyek el orvoshoz, de végül tudatos alvásmegvonással és több antipszichotikummal sikerült helyrebillentenem a helyzetet. Nem szerettem volna elnyomni ezt az epizódot. Azért lettem hipomán, mert olyan dologgal foglalkoztam, ami boldoggá tesz, és én egyszerűen így működöm, ha szeretek valamit csinálni. Másrészt ez a megszállottság segített át azon is, hogy a rengeteg munka mellett véghez tudjam vinni azt, amit elterveztem egy számomra teljesen új területen. Az utóbbi két hétben már lábadoztam, és most jövök ki a lehangoltabb időszakomból, ami alatt leginkább mély fáradtságot éltem át, amit teljesen indokoltnak érzek.
A bipoláris zavar elfogadása körülbelül két évet vett igénybe. Ehhez előbb meg kellett értenem és meg kellett bocsátanom magamnak: nem én tehetek a mentális zavaromról. Hoztam rossz döntéseket, megbántottam másokat, de vállaltam a felelősséget és mindent megteszek azért, hogy ez ne forduljon elő többet. El kellett fogadnom, hogy mindenkinek adódhatnak egészségügyi problémái az életben, és nekem ezt a lapot osztotta a sors. Az önvád és a szégyen helyett azzal teszem a legtöbbet magamért, ha igyekszem sok mindenben gyökeresen másképp működni. Vigyázok magamra, és ha döntést kell hoznom, az elsők között veszem figyelembe, hogyan hat egy adott szituáció a mentális egészségemre. Teljesen mindegy, ki mit mond; ezt az életet én élem, és a nehézségeket is én hordozom – a saját jólétem az első. Más emberektől pedig tulajdonképpen egyetlenegy dologra van szükségem: ha arról beszélek, hogy nem vagyok jól, ne tereljék el a témát, és ne kezdjenek el magukról beszélni, hanem kérdezzék meg, mi történt, és engedjék meg, hogy elmesélhessem.
Kiemelt kép [Unsplash]